Virág vasárnap

Tájkép vagy csendélet? Hol kezdődik és hol ér véget? Mire való manapság egy festmény? Tud e többet vagy mást adni, mit egy jól nyomtatott kép? Bármit létrehozhatunk digitálisan, mégis érezhető a festmény egyszerű valósága.
„Az antik és modern tájkép között lévő különbséget feltételesen így fogalmaztam meg: az antik táj idea-kép, a modern pedig valóság-kép.  A modern tájkép nem ábrázolja sem az ideát, sem az igazságot. Hát akkor mit ábrázol? A természetet. Ami természetes még nem kell, hogy igaz legyen. A feltevés tehát az: a valóság-természetben nincs több igaz, mint az ideában. Ezzel még távolról sem mondta senki, hogy a valóság-természet irreális. Hiszen az idea sem az. Végül is a helyzet az, hogy az igazat nem ábrázolja az idea, sem a természetkép. Magyarul a realista képek épp oly távolállnak az igazságtól akár a pompeji falfestmények. A modern kép nem másol. A jelenséget ábrázolja. Spengler azt mondja, hogy az érzéki jelenség kozmikus érintés.”
Gyermekkorom virágos rétjeire gondolok, madárfüttyös napsütötte délután.
„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondta: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást. Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök, s a lét eddig titkos irányába megnyílok.”
Ollózva Hamvas Béla Babérliget-könyvből